A manapság már-már szállóigévé vált „Fogadd el!” vagy „Engedd el!” vagy éppen „Bocsásd meg!” felszólítások elég nagy belső feszültséget okozhatnak mindazok számára, akik képtelenek ezeknek az elvárásoknak azon nyomban eleget tenni, hiszen az „Igen? És ugyan hogyan?” kérdésre már nem feltétlenül kapnak megnyugtató választ..., már ha egyáltalán hatalmas szégyenkezésükben fel merik tenni ezt a kérdést.

A feltörő szégyenérzet ebben az esetben az elvárásoknak való téves megfelelési kényszerből fakad, melynek gyökere a saját magát szeretni és elfogadni képtelen ember félelmében rejlik. „Mit fognak most gondolni rólam, hogy még erre sem vagyok képes? Nem tudom a helyzetemet elfogadni, nem tudom ragaszkodásom tárgyát elengedni, képtelen vagyok megbocsátani. Hát milyen egy ember vagyok én?” Kétségbeejtő és teljesen felesleges félelmek ezek, melyek egy szintén teljesen felesleges feltételezésen alapuló gondolati káoszból keletkeznek. Az embernek meg kell tanulnia egyrészt időt adni saját magának lelki folyamatai tisztázására, másrészt teret adni saját szabad akaratának gyakorlásához annak érdekében, hogy közelebb kerüljön isteni önvalójához.

Ha lazán felszólítunk egy lelkileg sebzett embert az elfogadásra, vérmérséklete függvényében két szélsőség között reagálhat. Vagy mosolyogva visszafojtja tehetetlenségéből fakadó dühét, vagy agresszíven reagál. Feszült idegállapotban, feldúlt érzelmekkel csak úgy elengedni, megbocsátani, elfogadni senki sem képes...tovább